Éppen éjszakára indultam dolgozni, elköszöntem a családomtól, mikor csörgött a telefonom. A háziorvosom hívott azzal, hogy megkapta a reggeli laborom eredményét, átküldi e-mailben, leszek szíves azzal azonnal befáradni a X. kórház SBO-ra. Készüljek fel rá, hogy benn fognak tartani és nem, nem mehetek el most dolgozni éjszakára, nagyon nagy a baj, induljak a kórházba. Persze azonnal lefostam a lábam szárát, bőgve mondtam a páromnak, hogy miért hívott a doktornő. Szerencsére a zember kisebb pánikrohamot kapott, mint én, így szépen elindultunk a kórházba. Út közben nosztalgiáztunk azon, hogy a párkapcsolatunk elmúlt öt és fél évében már megjártuk párszor ezt az utat hol miatta, hol miattam. Sose volt jó tapasztalatunk, előfordult, hogy 9 órás várakozás után branüllel (azt hiszem így hívják) a kezemben jöttünk el azzal, hogy nyilván nem vagyok életveszélyben, ha csak úgy elfelejtkeztek rólam.
Mikor beértünk, már láttam, hogy a helyzet mit sem változott az előzőekhez képest, azon kívül, hogy a bejelentkező pult kapott egy plexi (vagy üveg) borítást. Álltam ott a pult előtt, mint egy balfék, tipródtam, próbáltam szemkontaktust teremteni a benn ülő hölggyel. Nem sikerült.
Nem vártam el, hogy vigyázzba álljon a látványomtól, esetleg vörös szőnyeget terítsen a lábaim elé, csak annyit, hogy nyugtázza a jelenlétemet. Esetleg mondja, hogy „jóestét, egy pillanat türelmet”, vagy csak hogy „látlak paraszt, várjá’ má’ egy kicsit”.
Nem, semmi ilyesmi nem történt, úgyhogy teljes pánikban várakoztam tovább, kezemben a laboreredményemmel.
Nem tudom, hány perc telt el így. Lehet, hogy nem is annyira sok, tudod, ilyenkor valahogy másképp halad az idő. Végre rám nézett, mintha egy marék molylepke lennék, és kelletlenül megérdeklődte, mit szeretnék. Elhabogtam, hogy a háziorvosom küldött, mert a laborleletem, és hogy baj van, és hogy sürgős etc. A recepciós hölgy mellett egy orvosnak látszó másik nő ült, aki nyújtotta a kezét a leletemért. Miközben odaadtam neki, elmorzsolt egy „még egy idióta háziorvost”-t a fogai között, aztán a papíromra pillantás után flegmán kioktatott arról, hogy az állapotom semmiféle sürgősségi ellátást nem igényel, menjek el egy szakorvoshoz, és ne raboljam ott az SBO drága idejét. Majd visszahajította a leletemet a kisablakon keresztül és rám se nézett többet. Még jó, hogy nem köpött is egyet.
Ryan McGuire képe a Pixabay -en.
Álltam ott leforrázva, megalázva és tanácstalanul, egy kis hülyegyereknek érezve magam, aki továbbra is pánikol, mert senki nem szól hozzá egy megnyugtató szót sem. Aztán eljöttem, azon agyalva, hogy most mit csináljak. Némi ismerősöknek való e-mailezés és telefonálás útján betaxiztunk az Y kórházba, ahol azonnal elláttak. Igaz, hogy a doki minden második kérdése az volt, hogy milyen ismerettségem van hozzájuk, mert ugye nem oda tartozom, de mégis foglalkoztak velem, emberszámba vettek, elmagyarázták, mi a baj, és hogy miért is lehetek életveszélyben. Végtelen türelmükkel és empátiájukkal megnyugtattak, elmondták milyen lépéseket kell tennem ahhoz, hogy meggyógyuljak (mindezt rohadt gyorsan, mert tényleg nagy a baj, ahogy a háziorvosom is mondta). Mindeközben, bár kifejezték értetlenségüket, hogy az X kórház miért nem fogadott, nem sértegették és becsmérelték előttem az ottani kollégájukat.
A történtek után elgondolkodtam az emberi hozzáálláson, az empátia fontosságán, a segítő és a segítségre szoruló közötti kommunikáción. Eszembe jutottak azok a hajléktalan emberek, akik ugyanígy állnak az én „pultom” előtt ahogy én a kórházban, és segítséget várnak tőlem. Vajon én is így viselkedek velük? Én is elvárom, hogy az ügyfelek vegyék figyelembe, hogy mennyire fáradt, kimerült és alulfizetett vagyok és sok a dolgom nélkülük is? Én is semmibe veszem őket? Én is megnyugtató szó nélkül küldöm el őket? Én is felületes vagyok csak azért, hogy mihamarabb megszabaduljak tőlük? Szidom-e előttük a saját kollegáimat, megkérdőjelezve a szaktudásukat? Képes vagyok-e nem emberszámba venni őket? Felsőbbrendűbbnek gondolom-e magam náluk?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben. És bár úgy gondolom, hogy nem, nem vagyok ilyen, megfogadtam, hogy ezentúl tudatosabban figyelek majd arra, hogy hogyan kommunikálok azokkal az emberekkel, akik segítségért fordulnak hozzám.
Mindezek mellett szívesen megköszönném a X. kórház dolgozóinak, orvosainak, ápolóinak és egyéb alkalmazottainak, hogy negatív példájukkal erősítik a szakmai készségeimet, de mégsem teszem. Ugyanis nekik nem ez a dolguk.
(A kórházak nevét szándékosan nem írtam ki, ugyanis nem az számít, itt az emberi hozzáállás a lényeg.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: